A 2015-2016-os tanév
Emlékezetes pillanatok a 2015-2016-os tanévből
A 2015—2016-os tanév is gyorsan elszállt. Megtartottuk a hagyományos rendezvényeinket, de volt benne számos újdonság is, amitől minden tanév egy kicsit más, mint az előző. A rendhagyó események között fő helyen állt az olimpiáról való megemlékezés, ami minden negyedik évben különlegessé varázsolja a tanévet. Tanáraink emellett számos rendhagyó órával is színesítették mindennapjainkat. Így került közelebb hozzánk a jazz, vagy Vörösmarty költészete néhány színművész tolmácsolásában, de a két felsőbb évfolyam érdekes kísérleteket is megismerhetett a rendhagyó kémiaórákon. Tanulótársaink eljárhattak a békéscsabai színházi előadásokra, úszásoktatáson vehettek részt a tótkomlósi Rózsa fürdőben, de emlékezetesek maradtak a békéscsabai Öveges laborban eltöltött órák is. A hetedikes évfolyam egy sikeres pályázatnak köszönhetően négy napot töltött Erdélyben.
Sok program valósulhatott meg a kiválóan működő szülői képviselő-testület segítségével. Jó néhány anyuka és apuka háttérmunkája nélkül kevesebb élményben lett volna részünk…
A következőkben képes beszámolót láthattok a magunk mögött hagyott tanév legemlékezetesebb pillanatairól.
Tanévnyitó.
A 2015—2016-os tanévet — hagyományainkhoz híven — augusztus 31-én nyitottuk meg. Ezúttal 41 első osztályos tanuló kezdhette meg tanulmányait iskolánkban. A legkisebbeket Valachné Csajági Ildikó és Szebellédi-Szász Erzsébet osztályfőnökök vették szárnyaik alá.
1. TANÉVNYITÓ
Nyolcadikosaink továbbtanulásáért.
Az Összefogás Újkígyósért Közhasznú Egyesület egy sikeres pályázatnak köszönhetően egész tanéven át segítette nyolcadikosaink lehető legoptimálisabb pályaválasztását. Továbbtanuló diákjainknak önismereti tréningeket és személyre szabott tanácsadást tartottak, valamint — hogy elősegítsék a legjobb választást —számos tanulmányi utat is szerveztek. Már ebben a tanévben kiderült, hogy a szervezet a következő tanévre is pályázott és nyert, tehát a 2016—2017-es tanév nyolcadikosai sem maradnak segítség nélkül. Mint Nagy Tiborné, az egyesület elnöke elmondta: számukra is rengeteg programot szerveznek majd. Képeinken a programsorozat első, szeptemberi előadásáról láthattok pillanatfelvételeket.
2. PÁLYAVÁLASZTÁS
Megemlékezés az aradi vértanúkról. Október 6-án iskolai ünnepség keretében emlékeztünk meg az aradi vértanúkról. A Lenhardt Enikő tanárnő által rendezett műsort az 5. a osztályosok adták elő. Az iskolai előadással a gyerekek a városi megemlékezésen is felléptek.
3. ARADI VÉRTANÚK
Őszi hulladékgyűjtés.
Már hagyomány, hogy iskolánk tanulói egy tanévben kétszer — ősszel és tavasszal — papírt, fémet és az egészségre ártalmas PET palackot gyűjtenek. Az ebből származó bevétel kisebbik részével az iskola, nagyobb részével az osztályok gazdálkodnak. Közösségi programok és osztálykirándulások valósulnak meg belőle. Ebben a tanévben október közepén volt az őszi akció.
4. ŐSZI HULLADÉKGYŰJTÉS
Egészségnap.
Az idei szüreti napot október 16-án tartottuk, amelynek középpontjában az egészséges életmód állt. Ez azt jelentette, hogy ezen a napon rengeteget sportoltunk, a saját magunk által készített, friss gyümölcsökből álló salátákat fogyasztottunk, és iskolánk vendége volt Növényi Norbert olimpiai bajnok, aki szintén arról beszélt, hogyan éljünk egészségesen. A népszerű birkózó többek között azt mondta, hogy egészségünk legfőbb záloga a sport, a megfelelő táplálkozás és a pozitív gondolkodás. Azt tanácsolta a gyerekeknek, hogy mindig legyen célkitűzésük, mert azt a tudatalattink rögzíti, és ha ehhez kemény munka is társul, a kitűzött cél valóra fog válni. Emellett fontosnak tartotta még, hogy az eredménytelenségért soha nem szabad másokat hibáztatni. Mindenkinek a saját életútját kell járni. Tanulóink közül sokan készítettek szelfit Növényi Norberttel.
5. SZÜRETI NAP
Megemlékeztünk '56-ról
Vastapsot kaptunk
Ebben a tanévben a 7. b és a 8. b osztályosok voltak az október 23-ai megemlékezés főszereplői, de képviseltette magát az ünnepi műsorban az énekkar és Sipka Róbert tanulóval a 8. a osztály is. A színi előadás középpontjában két esemény állt. Az 1956-os forradalom budapesti jelenetei és az ugyanebben az időszakban játszódó ausztráliai olimpia. Míg a magyar fővárosban a szabadságért küzdők forradalmát vérbe fojtotta a szovjet túlerő, addig Melbourne-ban a sportszerű körülmények között versenyző magyar vízipólósaink fényes győzelmet arattak a szovjet vízilabdázók felett. Az előadás megemlékezett arról is, hogy a szovjet elnyomás miatt a forradalom leverését követően negyedmillió magyar menekült nyugatra egy szabadabb, jobb jövő reményében.
Az október 22-ei iskolai előadás után ugyanezt a műsort október 23-án a város közönsége előtt is bemutatták a tanulók. A sok-sok zenés jelenetet tartalmazó ünnepi műsort vastapssal köszönte meg a publikum.
Média szakköröseink, akik egyúttal a műsor szereplő is voltak, így nyilatkoztak az előadásról:
Ancsin Máté, 8. b osztályos tanuló:
— Amikor az előadást rendező Magyar Mária tanárnőtől megtudtuk, hogy az osztályunk adja az október 23-ai műsor egyik szereplőgárdáját, nagyon megörültem. Ötödik osztályban mi játszhattuk el a március 15-ei műsort, hatodikban pedig a június 4-ei megemlékezés főszereplői voltunk. Szóval minden fontosabb nemzeti ünnepet közelebbről is megismerhettünk egy-egy drámajáték kapcsán. Én most Zádor Ervin vízipólóst alakítottam, a melbourne-i olimpia győztes magyar csapatának egyik tagját. Szívszorító volt a dobogó legfelső lépcsőjén állni, miközben ment a magyar himnusz, és az egyik osztálytársam, Toldi Patrik felhúzta a Kossuth- címeres hatalmas magyar zászlót. Mellettem jobbról és balról a legyőzött szovjet és jugoszláv csapat tagjai álltak. A Himnusz után a tömeg lelkesen kiabált és integetett, én pedig visszaintegettem. Ebben az integetésben benne volt minden: sportszerű körülmények között mi vagyunk a jobbak. A dobogóról láttam, sokan megkönnyezték ezt a jelenetet.
Turcsán Zsolt, 8. b osztályos tanuló:
— Én is örültem a lehetőségnek, mert így az osztályunk ismét reflektorfényben lehetett. Jó érzés lesz azzal a tudattal elballagni, hogy ennyi szép élmény birtokában voltunk az újkígyósi iskolában. Ráadásul a szereplések miatt sokkal többet tudok ezekről az eseményekről, mintha csak a tankönyv lapjairól ismertem volna meg őket. Én forradalmárt alakítottam korabeli ruhában. Három jelenetben is rész vettem. Kicsit izgulós vagyok, de Marcsi néni ügyelt arra, hogy mindenki a képességének megfelelő szerepet kapjon, így most igazán nem volt okom idegeskedni. Anyukám is megnézte a darabot, nagyon büszke volt rám és az osztályra.
Veszpi Gergő, 8. b osztályos tanuló:
— Örültem, hogy a városi ünnepségen képviselhettük az iskolánkat. Jó volt együtt lenni a próbákon és az előadásokon a 7. b osztályosokkal. Jobban megismertük egymást. Az egyik kedvenc tantárgyam a történelem, úgyhogy emiatt is nagy érdeklődéssel vártam, hogyan kerekedik ki a sok kis apró jelenetből a nagy egész. Sokat olvastam az 1956-os eseményekről, így mindent értettem, amit előadtunk, de mégis jó volt, hogy szereplőként beleélhettem magam a forradalmárok akkori élethelyzetébe. Édesanyám is ott ült a nézőtéren a városi ünnepségen, és megkönnyezte az előadást. Még otthon is sokáig téma volt a fellépésünk, remélem, másokra is így hatott a műsorunk.
Laczkó Boglárka és Szabó Vivien 8. a osztályos tanulóknak köszönhetjük, hogy az előadásokról fotók is készültek. A fotósok szemével ők a következővel toldották meg az előbbieket:
Szabó Vivien, 8. a osztályos tanuló:
— Egyszerű, áttekinthető, mégis kerek egész volt ez a zenés műsor, méltó emléke az ’56-os eseményeknek. Aki még nem volt tisztában az akkor történtekkel, most könnyen megérthette az összefüggéseket. Néha annyira magával ragadtak a színpadon történtek, hogy majdnem megfeledkeztem a fotózásról…
Laczkó Boglárka, 8. a osztályos tanuló:
— Számomra a legszebb a gyászruhás lányok körtánca és a Honvágydal alatti gyertyagyújtó jelenet volt. Ezeket a pillanatokat megpróbáltuk megragadni fotós szemmel is…
Így kirándultunk mi
Hetedikeseink négy napig túrázhattak a Határtalanul pályázat segítségével
Minden úgy kezdődött, hogy megszületett Zemó Lászlóné. Persze akkor még Erzsikének, vagy még inkább Böbének hívták, de csak idő kérdése volt, hogy pedagógus és Zemóné legyen belőle. A nagyszülők révén erdélyi származású tanárnő a családi legendák, történetek hallatán egyre jobban kötődött a Trianon után elvesztett Partiumhoz, Székelyföldhöz és mindenhez, ami erdélyi. Amikor csak tehette, eljárt ide — ahogy ő mondaná —, feltöltődni. De az itt szerzett élményeket sohasem akarta magának megtartani, hanem mint egy jó pedagógus, mindig megosztotta másokkal is. Így került a képbe az újkígyósi általános iskola idei hetedik évfolyama, és vele mindenki, aki ehhez az évfolyamhoz kötődik: szülők és pedagógusok. A Határtalanul elnevezésű pályázat anyagi lehetőséget (csaknem 900 ezer forintot) biztosított arra, hogy ez az évfolyam eljusson egy olyan területre, amit nemzetünk 1920-ban elveszített. Ha arra gondolunk, hogy Erzsike néni a 7. a osztályfőnöke, nem lehet kérdés, hogy mely területet céloztuk meg a pályázatunkban. Természetesen Erdélyt, és ott is egy akkora területet, amekkora csak egy négynapos időtartamba belefér. Márpedig — Erzsike néni tempóját ismerve —, igen sok belefért…
A kirándulás május 11-étől 14-éig tartott, egy szerda reggeltől egy szombat estéig. A televíziós időjósok éppen erre a négy napra hirdettek borús, csapadékos, szeles időt. Ám Erzsike néni nemcsak remek szervező, hanem valami csoda folytán az időjárást is képes befolyásolni. Szerinte a szónak teremtő ereje van, az övének meg pláne, így aztán azt mondta, a meteorológusokkal nem kell foglalkoznunk. Esőkabát, meleg holmi csak a biztonság kedvéért legyen nálunk.
Az útvonalunkat Újkígyóstól a Székelyföldig határozta meg, természetesen más úton oda és vissza, s ezekre az útszakaszokra minden látnivalót ráfűzött, ami csak útba esett. (Erről majd alább részletesen tudósítunk.)
Erdéllyel beoltva
Előtte azonban néhány mondatban megemlékeznék arról a genetikai alaptörvényről is, ami röviden csak így szól: minden ember más. Nos, itt most majdnem ötven, „különböző mértékben különböző” serdülő hetedikes, pedagógus és kísérő szülő jólétéről kellett gondoskodni úgy, hogy a kirándulás végére lehetőleg mindenki azt mondja: „Újra eljönnék ide!” De Erzsike néninek ehhez is van tehetsége. E sorok írójának (akinek abban a szerencsében volt része, hogy a nagy szervező mellett ülhetett az autóbuszon) Erzsike elárulta: neki ez kihívás. Mindenki értékrendjébe más-más dolog kerül a „fontos fiókba”, amit ki kell kielégíteni ahhoz, hogy „be tudja oltani őket” azzal a mérhetetlen szeretettel, amelyet ő érez Erdély iránt.
Volt közöttünk állandóan éhes és szomjas típus, egyeseknek csorbaleves kellett, másoknak hús, volt, aki sűrű „ürítési” lehetőséget igényelt, akadtak ilyen-olyan allergiával küszködők, de volt tériszonyos, klausztrofóbiás, a „buszra tengeribetegséget mutató” és egyéb színes problémakörrel megáldott teremtés. A reggel is mindenkinek mást jelentett: volt, akinek forró kávét az ágyban, volt, akinek hajmosást meleg vízzel, hogy a hajnali kelésű és fekvésű típusokról ne is szóljak. De olyan nem akadt, akinek a gondja ne lett volna megoldva!
Mivel a kiránduláshoz szükséges pénz nagy részét pályázaton nyertük, teljesíteni kellett az abban vállalt kötelező elemeket is. Naponta legalább három olyan helyszínre kellett elvinni a tanulóinkat, ahová a magyar történelem kiemelkedő eseményei vagy a magyar irodalom jeles alakjai kötődnek. A sors úgy hozta, hogy (alulírott) Magyar Mária — Erzsike „évfolyampárja”, a 7. b osztályfőnöke — éppen magyar és történelem szakos, így egyértelmű volt, ki tartsa meg az egyes helyszínekhez kapcsolódó rendhagyó történelem-, illetve magyarórákat.
Ezek után nézzük, merre barangoltak az újkígyósi hetedikesek!
Három vár, három tornaóra
Az első nap három híres vár megtekintését tűztük ki célul, három — egyenként legalább kétórás testnevelés órának megfelelő — hegymászással, minthogy mindhárom vár egy-egy magas hegy csúcsára épült. A Lippa mellett található Solymos várához mindjárt egy 250 méteres meredekséget kellett leküzdenünk a látványért, ami persze mindent megért, de ezt lent még nem tudtuk, és a különböző edzettségi szinten lévő felnőttek különböző időtartamokban kezdték emlegetni azt, aki először elhatározta, hogy ide várat épít. Miután mindenki felért, a rendhagyó történelemórából kiderült, egy Pál nevű szörényi bánnak köszönhetjük az élményt. A bán a tatárjárás után határozta el az erősség megépítését, ha netán visszatérnének a „kutyafejűek”, minden környékbelinek legyen hová menekülni. A tapasztalat szerint ugyanis a tatár kerülte a várakat. (Megjegyzem, ha tatár lennék, én is kerülném. A magasságtól kifulladva kinek lenne kedve még nyilakkal lövöldözni olyan kipihent várbeliekre, akik vastag falakkal bástyázták körül magukat?)
A nagy törökverő, Hunyadi János birtokközpontjának, Vajdahunyad várának elérése szerencsére egy kicsit „lájtosabb” megpróbáltatást jelentett számunkra, hiszen az autóbusz majdnem „házig vitt”. A magaslat egy pontján tett ki bennünket, és bár kellett felfelé haladnunk, ezt már győztük az előző hegymászáson szerzett edzettségünknek köszönhetően. Miután ezt a gótikus várat is megcsodáltuk, „elfogyasztottuk” a történelemórát és felolvastuk Petőfi Vajdahunyadon című versét, aznap még egy kihívás várt ránk: a „magos Déva vára”, ahová egy régi népballadánk szerint befalazták Kőmíves Kelemen feleségét, hogy a vár erősebben álljon. Nos, ha valaki még nem járt volna itt, kis csapatunk minden tagja megerősítheti, a vár valóban „magos” helyen áll és hatalmasabb, mint gondolnánk. A rendhagyó történelemórán elhangzott, hogy e falak között lakott egy darabig Dobó István, a törökökkel viaskodó egri vár kapitánya, aki a Királyi Magyarország uralkodójától, Habsburg Ferdinándtól ezt kapta jutalmul az egri győzelemért. A vár fokán most hatalmas román zászlót lobogtat szél, s talán senki sem veszi zokon tőlem, hogy ennek látványán a szokottnál kicsit mélyebben sóhajtottam.
Az árva gyerekek otthonaiban
A nap Déván ért véget, ahol Böjte Csaba „Szent Ferenc Alapítványának” házaiban kaptunk szállást különböző családoknál. Reggel mindannyian meghatóbbnál meghatóbb történetekkel álltunk elő, amelyeket az elárvult gyermekekről hallottunk házigazdáinktól, a nevelőszülőktől. Elérzékenyülésünk csak fokozódott, amikor a reggeli elfogyasztása után körbevittek bennünket azon a több száz éves kolostoron, amely szintén az alapítvány tulajdonába került. Itt megtudtuk, hogy a gyerekek így sem élnek gazdagságban, de a legfontosabbat mindannyian megkapják: a biztonságot és a szeretetet. Ám legalább ilyen jelentőséggel bír, hogy nagy gondot fordítanak a gyerekek iskoláztatására is. Ha valaki jó tanuló, az alapítvány egészen a diploma megszerzéséig támogatja a tanulásban. Fontos számukra a magyar nyelv megőrzése is, hiszen egymás között mindenki ezt a nyelvet használja. Böjte Csaba rendszere sok száz gyermeket mentett és ment meg a mai napig a lecsúszástól, az utcától és a felnőttek gonoszságától.
Este a székelyeknél
A második nap kötelező programja Segesváron folytatódott, ahol nemcsak a segesvári várnegyedet jártuk be, de ellátogattunk arra a helyszínre is, ahol vélhetően Petőfi Sándor alussza örök álmát a segesvári csata magyar tömegsírjában. Az orosz túlerővel szemben álló magyar seregnek 1849. július 31-én Bem tábornok azt a parancsot adta, hogy mindenki meneküljön, amerre lát. Petőfi és jó néhány társa Fehéregyháza felé menekült, itt érték utol őket az orosz dzsidások. Akit elértek, hosszú lándzsáikkal ledöfték. Fehéregyházán a tömegsír helyén ma kicsiny múzeum, egy hősöknek épített turulos obeliszk és Petőfi szobra áll.
A koszorúzás után Csíkszeredába indultunk, ahol testvériskolánk, a Nagy Imre Általános Iskola található. Velük hosszú évek óta folyamatos a kapcsolatunk, és a hatalmas távolság ellenére minden évben találkozunk. Hol Újkígyóson, hol náluk, Csíkszeredán. Bár most késő délután érkeztünk meg, a szeredai gyerekek és pedagógusok kitartó lelkesedéssel vártak, és a megszokott szívélyességgel fogadtak bennünket. A tanárok és a gyerekek egy része véget érni nem akaró ölelésekkel üdvözölték egymást. Azok számára, akik még nem jártak itt, Forró Gerda igazgatónő és két hatodik osztályos tanuló bemutatta az iskolát. Az előadás végén átadtuk az iskolai könyvtár számára összegyűjtött könyveket, majd több baráti mérkőzést (kézilabdát és futballt) nézhettünk végig a tornatermi lelátóról.
Ezen az éjszakán Zsögödön szálltunk meg a Cari Vendégházban. A vendégház székely tulajdonosa nemcsak meleg vacsorával és hatalmas szeretettel fogadott bennünket, de furfangos szójárása mindenki arcára vidámságot csalt. Jó volt az „este a székelyeknél”, de reggel sem unatkoztunk. Míg Erzsike néni a szállás költségeit intézte, addig a gyerekek hat csoportban két-két totót oldottak meg az eltelt napok irodalom- és történelemóráin tanultakból. (A győztes csapat minden tagja egy-egy történelem ötöst könyvelhetett el magának.)
Két tanulónk összeházasodott
A harmadik nap volt a legkalandosabb. Olyan, amilyet az ember tervezni előre nem tud, viszont attól, hogy megtörténik, utólag minden még szebbé válik, mint gondoltuk.
Reggeli után a Makovecz Imre által tervezett csíkszeredai Millenniumi-templomba mentünk, amit a helybéliek csak angyalos templomnak neveznek az építmény tetején lévő, rézből készült, hatalmas angyalszobrok miatt. Darvas-Kozma József főesperes interaktív előadása mindenkit elvarázsolt. A székely humorral teli példázatai egészen másként csengtek, mint amikor mi, pedagógusok okítjuk ugyanezekre a tanulóinkat. Ráadásul bemutatott egy katolikus házasságkötési szertartást is két újkígyósi hetedikesünkön szemléltetve azt. Aztán a „beszélő” székelykapukról szólt, amelyeken minden egyes faragványnak jelentése van.
Még a kora délelőtti órákban a gyerekek fülébe jutott, hogy a csoportot kísérő pedagógusok egyike, Serfőző Mariann éppen aznap lépte át születésének egyik jeles évfordulóját. A gyerekeink lázas tanácskozásba fogtak, mivel lehetne meglepni a tanárnőt. Hamar kitalálták, hogy miután Mariann néni elvégezte „bokros teendőit”, és ismét buszra száll, születésnapi dallal köszöntik. A hatás nem maradt el, kollégánk elérzékenyülve fogadta a megemlékezést.
Menetben Szováta felé megálltunk Farkaslakán, hogy megkoszorúzzuk neves székely írónk, Tamási Áron sírhelyét. Természetesen itt is volt mini irodalomóra, amit ezúttal Zemó tanárnő tartott, akinek nagy kedvence az Ábel-trilógia szerzője.
Angyalok vigyáztak ránk
Eddig minden jóslás ellenére jó időnk volt, ám Szováta felé tartva megeredt az eső. Erzsike néni szerint ez csak addig tart, amíg ki nem szállunk a buszból. Hihetetlen, de így lett, ugyanis az esőzés időtartamára az autóbuszunk foglyai lettünk. Egy előttünk történt hatalmas kamionos baleset miatt másfél óráig kellett egy helyben rostokolnunk, és addig (de csak addig!) úgy ömlött az eső, hogy egy helyen még a busz is beázott. Amint elindulhattunk, és a következő helyszínre értünk, már sütött a nap. A „sűrűnjárók” pedig megjegyezték, hogy elfogadnának egy köszönetet, hiszen ha korábban nem állunk meg miattuk egy bokros helyen, bizony mi is közelebb lettünk volna az árokba fordult és két autót is elsodró kamionhoz. Dehát a reggeli „székely mise” valahogy székelyesen így óvott meg bennünket az esőtől és balesettől.
Szovátán aztán elmentünk Európa legnagyobb heliotermiás tavához, a Medve-tóhoz. Itt földrajzóra volt kis kémiával és fizikával fűszerezve, hogy a gyerekeknek fogalmuk legyen arról, mi is okozza ennek a tónak a meleg vizét. Ennek elmagyarázásában Kunstár Anna, iskolánk fizika szakos igazgatóhelyettese is a segítségünkre volt. A tó közelében egy nyugat-európai stílusú vendéglátóhelyen hatalmas pizzaszeletekkel birkóztunk, majd Szováta villanegyedében sétálgattunk, miután megállapítottuk, hogy a baleset miatt annyira megcsúsztunk az idővel, hogy már úgysem jutnánk el zárás előtt a tordai sóbányába.
Éjszakai „buli” Komjátszegen
Ezt követően tordatúri, s egyben kirándulásunk utolsó szálláshelyére igyekeztünk, ám a sötétség és a telefonos navigáció apró félreértései miatt túlszaladtunk a településen, de megfordulni még kilométerekkel később sem volt lehetőségünk. Bekanyarodtunk ugyan egy balra vezető úton, hogy majd ott valahol megfordulunk, de a sors másként rendelkezett. Ennek az estének Pál (de nem a szörényi bán), hanem a sofőrünk, Pali bácsi lett a főszereplője, ugyanis megunva az újabb kilométereket, megkísérelt megfordulni a keskeny úton. A hátramenetnél azonban váratlan dolog történt. Mi, utasok ebből csupán annyit érzékeltünk, hogy a busz keresztben áll az úton, Pali bácsi ki-beugrál az ajtón, cifrákat mond, s néha a cifrák közé tesz egy rövid tőmondatot is, ami így hangzott: „Nagy a baj”. Zemó tanárnő szerint persze semmi baj sem volt, csak Pali bácsi egy kicsit túlpörgött, de perceken belül egyenesbe hozza a járművet és mehetünk. Még ugyanis le kell zárnunk a napot futással, ahogy az otthoniak is teszik ez idő alatt. Nekünk pedig — csak azért, mert Erdélyben vagyunk — ilyesmiről nem lehet lemaradnunk.
Egy óra múlva, mikor még mindig ugyanúgy állt a busz, és a falu férfinépe is kivonult az érdekes eset megtekintésére, Erzsike telefonálni kezdett a szállásunkra… Az igaz, hogy egy órával ezelőtt azt mondta, hogy itt vagyunk Tordatúron, de azóta már változott a helyzet, és elhagytuk Tordatúrt. Valahol egy másik faluban beszorult a buszunk, azt sem tudjuk, melyik településen vagyunk… Közben többen is integettünk Erzsikének, hogy nézzen kicsit előre, a busz orra ugyanis pár centiméternyire állt a helységjelző táblától, ami fennen hirdette: Komjátszeg. A falubeliek lassanként segíteni kezdtek: ki farönköket hordott, ki traktorral érkezett. Erzsike, látván, hogy ez nagyobb munka lesz, mint gondolta, leparancsolta a gyerekeket a buszról, és megtartotta a „zárd a napot futással” programot, plusz elgyakoroltatta az olimpia tiszteletére tervezett karneváli felvonulásunk egyes elemeit. Erre már többen is kijöttek a házaikból, volt, aki kisbabával a karján érkezett, hogy a csecsemő világot lásson. S míg a férfiak az árokba csúszott hátsó buszkereket igyekeztek a farönkökkel aládúcolni, addig a kígyósiak szórakoztatták a falu népét.
Mariann nénitől többen is azt kérdezték, örül-e, hogy a születésnapján ekkora éjszakai buli kerekedett Komjátszegen. A balesetnek a járművön sem maradt semmi nyoma, így ismét hálát mondtunk a reggeli angyalos templom angyalainak, és már éjfél előtt vacsoránál ültünk.
Nyaltuk a falat
Szombaton azonban be kellett pótolnunk az előző napról kimaradt programot, úgyhogy korán keltünk, de ellenvetése senkinek sem volt. Már nyitáskor a sóbányánál álltunk, ahol aztán másfél órát töltöttünk. Hideg volt, hatalmas és érdekes. Mint az idegenvezetőtől megtudtuk, az Erdélyi-medencét a geológiai harmadkorban tenger borította. A visszamaradt sóhegyek alkotják a Sóvidéket. A tordai sóbánya (az itt található rengeteg só ellenére) ma már nem aktív, mivel napjainkra máshol sokkal modernebb technológiával termelik ki a sót. A tordait meghagyták múzeumnak. Több emelet mélyen voltunk a föld alatt, ahol panorámalift, csónakázótó és élménypark várja a kíváncsi vagy éppen gyógyulni vágyó látogatókat. A gyerekeknek érdekes volt, hogy a „sókóstoló” teremben bárki kedvére nyalhatta a falat.
Utunk következő állomását, a tordai hasadékot már messziről láttuk. Elindulva az árnyas fák között kanyargó ösvényen jutottunk be a hasadékba. Itt csak vízszintesen megy az út, bárki bejöhet — biztatott bennünket Erzsike. „Lájtos” terep, kezdőknek való. Lelkesen indult el e sorok írója is, hiszen még padot is láttam itt-ott, mint egy ligetben. Gondoltam, majd néha megpihenek, és vígan fotózgattam a libasorban vonuló gyerekeket és a csodálatos tájat. Csakhogy egy idő után kezdett a talaj sziklásra váltani, az út meg keskenyebbre, az egyik oldalon egy hatalmas szakadékkal. A végén, amikor már négykézláb másztam fel egy szirtre, gyanakodni kezdtem. Mondtam is az előttem járó Erzsikének, aki pókemberszerűen tapadt a nedves sziklákra, hogy én nem érzem valami lájtosnak ez a terepet. „Hát ezt a sziklát elfelejtettem” — mondta bűnbánóan a kolléganőm. Ezután jött a kapaszkodós szakasz, amikor már a falba épített drótsodrony nélkül nem is tudtam volna boldogulni. „De hát ez sem lájtos” — panaszkodtam az egyre kihívóbb akadályok előtt. „Ezt is elfelejtettem” — közölte Erzsike huncutul. Ekkor arra gondoltam, ha Szent Lászlónak segített a Miurunk a hegyet kettéválasztani, talán nekem is fog a túlélésben… Szégyenszemre ugyanis nem akartam visszafordulni, mert azt azért érzékeltem, hogy a gyerekeknek például meg sem kottyant ez a „kis hasadék”. A fohászom szerencsére meghallgatásra talált, mert a nehezebb szakaszokhoz két apuka képében angyalokat rendelt a Magasságos, akik segítettek átjutni az akadályokon, így magam is „magasabb osztályba” léphettem, azaz épségben utazhattam tovább Torockóra, a még ennél magasabb Székelykőhöz…
Székelykő egy hatalmas hegy, aminek legmagasabb pontjai több mint ezer méteresek. Valaha az itt élő népeket a székelyek mentették meg a tatároktól, s cserébe a bátorságukért megkapták e hegyen álló várat. Ezért „Székelykő”. Erdély legszebb faluja, Torockó e magaslat lábánál fekszik. A település az 1800-as évek végén leégett, de az itt lakók újjáépítették. Az egyedi építészetű új házak mind hófehérek és egyformák, szépen sorakoznak egymás mellett a főtér körül. A falu lakossága büszkén őrzi a tűzvész előtti időkből megmaradt házakat is, ezek közül a legrégibb 1668-ban épült. A falukép miatt 2000-ben a település Európa Nostra díjat kapott. Nagyjából ennyit tudtak meg a gyerekek az itt megtartott rendhagyó történelemóra keretében. Persze a látvány ennél is többet mondott.
A szellemfalu
A kirándulást Verespataknál terveztük befejezni a 2000 éves római aranybánya folyosórendszerének, valamint az aranyfeldolgozás eszközeiből készült kiállítás megtekintésével. Jó előre megbeszéltük az ottani idegenvezetővel, hogy kérésre bármikor kinyitja számunkra a bányát. Korábbi egyeztetésünkkor azonban egyetlen dologgal sem ő, sem mi nem számoltunk: a csíksomlyói búcsúval, ami éppen erre az időre esett, és amiről még a bányamúzeum „kalauza” sem maradhatott le. (Csak közben jegyzem meg, hazafelé tartva velünk szemben hosszú zarándoksorokat láttunk: gyalogosan, lovon, kerékpárral vagy éppen motorokkal közlekedve. Mindenki a csíksomlyói búcsúba, azaz a magyarok világtalálkozójára igyekezett. A székelyudvarhelyiek gyalogos menete például olyan végeláthatatlan volt, hogy azon tanakodtunk, maradt-e otthon valaki a város őrzésére.)
Szomorúan vettük tehát tudomásul, hogy a mi idegenvezetőnk is éppen velünk ellenkező irányba tart. De Zemóné Erzsikét nem abból a fából faragták, aki olyan könnyen feladja. Szerinte nem létezik, hogy nincs valaki a faluban, aki meg ne mutatná nekünk a bányát. Az idegenvezető lánya, apja, sógora vagy bárki… Tehát irány Verespatak, cél pedig találni valakit, aki kinyitja számunkra a bányát.
A médiából tudjuk, hogy a volt aranybányában még rengeteg a tartalék. Becsült adatok szerint körülbelül 300 tonna arany és 1600 tonna ezüst van még a föld mélyén. Ezt egy kanadai cég szeretné kitermelni, korábban meg is egyezett a román kormánnyal, ám időközben kiderült, az a ciános technológia, amit alkalmaznának, száz évre tönkretenné a környezetet, ráadásul túl sok építészeti emlék is áldozatul esne. Ám amíg a vita nem váltott forróra, a kanadai cég elkezdte felvásárolni a helyi házakat. Emiatt mára kihalt, szellemfaluvá vált a település.
Ezt mi magunk is megtapasztaltuk, ugyanis a zuhogó eső miatt csak Erzsikével ketten szálltunk ki a buszból segítséget keresni a célunk eléréséhez. Mindenfelé kitört ablakú, gazzal benőtt házakat, elhagyatott, szétszedett autókat láttunk, az életnek csak itt-ott volt nyoma. Bekopogtattunk néhány helyre, de magyarul senki sem beszélt. Egy helyen Erzsike végre az angollal boldogult (angol tudásának egyébként már több helyen is hasznát vettük), s már-már megcsillant bennünk a remény, hogy talán mégis akad valaki a faluban, aki kinyitja nekünk a bányát. De sajnos az angolul beszélő hölgy több telefonos kísérlete sem vezetett eredményre. Bele kellett törődnünk: hiába jöttünk. Vagy mégsem? A gyerekek ugyanis megértették, miért ilyen kihalt ez a település, és micsoda felelőssége van az emberiségnek, amikor döntenie kell egy ilyen sorsfordító kérdésben: civilizáció és gazdagság vagy természet és egészség…
Közeledve a varsándi határállomáshoz a gyerekek már kezdték felvenni a kapcsolatot az otthoniakkal, Gyula után pedig megtelt hangunkkal az éter… Este 10 és 11 óra között — remélhetően számtalan ismerettel és élménnyel gazdagodva — minden gyermeket épségben adtunk át a rá várakozó családtagjainak.
Magyar Mária
